Tűz és kalapács

A nyelvészek szerint a legősibb nyelveknek egy szavuk volt a napra meg az aranyra. Az arany nem csupán a gazdagságot jelentette, de védelmet is nyújtott tulajdonosának a sötét szellemektől, ártástól, átoktól és betegségtől. Az arany soha nem talált vetélytársra a fémek közt, hiába volt a vas keményebb, az ezüst olcsóbb, a titán hasznosabb – soha sehol sem sikerült kivetni a sárga fémet a kincstárak és női szívek mélyéről.

Az első ötvöstárgyak – Gianni Guadalupi és Vaeliro Manferto De Fabianis „Koronák, Kincsek, Ékkövek” című könyve szerint – a Balkánon készültek. Az akkori mesterek kalapáccsal verték, vésték gömbölyítették az első ruhadíszeket, sisakokat, vérteket és melltűket a tűzben felforrósított sárga fémből. És nem a nők voltak az elsők, akik végtelen szenvedéllyel hódoltak az ékszergyűjtés nemes szenvedélyének…

Fáraók kincse

Az ékszereken és dísztárgyakon minden kor rajta hagyta bélyegét. Az egyik legrégebbi, öt és félezer éves aranylelet, amely az akkori férfi hajviseletről ad hírt, egy sisak Ur városából. Dárius kincséről, Midas gazdagságáról viszont nagyon sokat hallani, de látni sajnos alig lehet valamit.

Annál több maradt fenn a fáraók legendás kincséből. Igaz, a sors fintoraként épp a legjelentéktelenebb gyerek király, Tutanhamon sírkamrája maradt érintetlen: a fáraót, aki alig egy évig uralkodott, állítólag sebtében és szegényesen temették el. Sírjának gazdagsága ilyenformán meg sem közelíti a nagy Kheopszét, de ezt legalább nem lopták el. Az előkerült arany halotti maszkok, függők, gyöngyök, karperecek egy hihetetlenül kifinomult kultúra csodás ékszereiről és mai szemmel nézve némileg piperkőc uralkodóiról vallanak. A gyerek király csaknem másfél száz ékszert viselt: sólymok, kígyók és keselyűk vigyázták lépteit. Akkortájt ez volt a divat.

Aranyos Mükéné

Ahogy halványult a fáraók ragyogása, máris felemelkedtek a görög államok, köztük Mükéné, amelynek – az ott őrzött aranykincsek miatt – az aranyos jelzőt ragasztották a kortársak. Erőszakos és félelmet nem ismerő, harcias nép élt Mükéné várában, akik nagy hozzáértéssel és ravaszul üzleteltek. És vették, cserélték, rabolták az aranyat, mert békeidőben a fémművesség volt fő foglalatosságuk, és kellett az alapanyag. A szerencsés kezű Schliemann talált rá Mükéné kincsére, és ő nem érezte szentségtörésnek, hogy az előkerült ékszereket először saját feleségére aggassa, hiszen szerinte felesége nyakán és homlokán mutatott legjobban Priamosz kincse.

A német kereskedőből lett régész Tróját is megtalálta, és hókarú Heléna kincseinek vélte az ott kiásott arany nyakékeket, függőket, amelyek egyébként arról tanúskodtak, nem kizárólag Hellász az európai kultúra bölcsője.

A betolakodó rómaiak

A görögök, egyiptomiak és föníciaiak nézőpontjából Róma csak amolyan felkapaszkodott betolakodó volt, ehhez képest ékszerei igazi ötvös remekek. Nemcsak a nemesfém és a drágakő mennyisége, hanem a csodás kidolgozás is bámulatra méltó. Ők vetették meg a középkori – ezáltal a mai –olasz aranyművesség alapjait. A műkincsek szétrajzottak egész Európában, állítólag a harcos vikingek sem vetették meg az ékszereket, és szívesen raboltak is ilyesmit. De az is előfordult, hogy az ékszereket nemes szőrmékért cserébe vették az akkori „világpiacon”.

Amit a kereszténység hozott

A kereszténység elterjedése megváltoztatta Európát, s így az embereket körülvevő tárgyak, az asszonyokat díszítő ékszerek is hűségesen követték az új rend alakulását. Egyre kifinomultabbak az ötvösmunkák, egyre díszesebbek az edények, kelyhek, ékszerek, és egyre inkább divatba jönnek az ékkövek. Az ereklyetartókra, oltárokra, különböző kegytárgyakra adott állandó megrendelések fejlesztik az ötvösipart, a királyi koronákról már nem is beszélve. A létrejövő új európai államok uralkodói e díszes, aranyból és drágakőből készült fejéket tartották legértékesebb ékszerüknek.

A legrégibb koronázási ékszereket Magyarországon őrzik, és nem sokkal utánuk készült a skót korona. Némileg hányatottabb sorsot ért meg az angol korona. Az elsőt a VIII. században tették az uralkodó fejére, ezt a hagyománytisztelő angolok meg is őrizték a XVII. század közepéig. Ám jött Cromwell, leszámolt a királysággal és I. Károllyal, akinek aranykincsét – a koronával együtt – beolvasztatta a nemzetközösség javára. Így Anglia ősi királyi ékszerei nem maradtak fenn. De jött II. Károly, még 1660-ban visszaállította a királyságot, és megrendelést adott új koronázási ékszerek készítésére. Ettől kezdve szinte minden angol uralkodó készíttetett méretre készült koronát, amelyben persze már a csodás brillek játsszák a főszerepet.

Az orosz szteppék kincse

Az egykori cári Oroszország mérhetetlen gazdagsága pompázatos ékszereiben mutatkozott meg leginkább. Alapanyag volt bőven, vásárolni sem kellett, hiszen Szibéria bányái mind a mai napig ontják a nemesfémeket és a drágaköveket is. A történészek szerint azért kerültek a világ legpompásabb kövei a cári uralkodók fejére, hogy még jobban hangsúlyozzák korlátlan hatalmukat. Ám akadnak gáláns lovagok, akik még egy cárnőt is meg tudnak lepni ajándékkal.

A mai orosz kincstár legféltettebb kincse az úgynevezett Orlov gyémánt, amely Nagy Katalin jogarát ékesíti. A kő 189,62 karát, és eredetileg Indiában egy istenszobor díszeként szolgált. Majd valahogy kézen-közön eltűnt, és meglehetősen regényes módon Orlov gróf, a cárnő rendíthetetlen híve fizetett érte 400 ezer rubelt, ami elképesztő vagyonnak számított abban az időben. S a gáláns gróf imádott cárnőjének ajándékozta az ékszert…

Korunk asszonyai

Evita, az argentin diktátor felesége híres volt a briliánsok iránti vonzalmáról, és állítólag csodás darabokat vásárolt össze. Liz Taylort pedig egyenesen megszólták, amikor egy Krupp gyémántot húzott az ujjára. A fáma szerint egy fogadáson csúfos megjegyzést tettek a színésznőre, de az orrát húzogató hercegnő néhány perc múlva mégiscsak elkérte a gyűrűt. – Ugye már nem is olyan közönséges a gyűrűm, hogy a maga kezén van? – csípett vissza Liz Taylor, a finnyás dámának. Ennyiben maradtak…

(képek és ékszerek: www.dior.com)